Rubint Ávrahám Péter – Festőművész, galériavezető – Első rész

Az antikvitásokról és galériákról méltán híres, Budapest szívében található Falk Miksa utca az, ahol következő interjúalanyom fogadott engem. Rubint Ávrahám Péter nem a hagyományos értelembe vett kisiparos, így a megkezdett sorozatomból ebből a szempontból ki is lóg valamennyire. Azonban szakmája nem mindennapi, festőművész, galériavezető, illetve egy képeinek gondozásának céljából létrehozott alapítványnak a tulajdonosa. A foglalkozásán felül magára a karakterre is kíváncsi voltam, mivel véleményem szerint egy nagyon izgalmas személyiséggel van megáldva.

A reggel 7:30-ra időzített interjút egyből egy kávéval indítottuk, ami számomra nagy szerencse volt, mivel a reggeli készülődés során ez elmaradt. Kávézás közben Ávrahám megtisztelt engem azzal, hogy megmutatta nekem az általa írt és kiadatott könyvet, amiben nagyapja Rubint V. Jenő fotográfiáit szedte össze. A képeket és a műszaki paramétereket (záridő, rekeszérték, film típusa, kép készültének helyszíne stb.) nagyapja akkurátusan fel is jegyezte, de még így is több mint egy éves kutatómunkára volt szüksége, hogy a könyv végül elkészüljön. Nagyjából ekkor indult az interjú érdemi része is.

A nagyapa fotográfia iránti vonzalma volt az, ami Önt is a művészeti pálya és hivatás felé sodorta?

Nyilván hatással volt rám, illetve az is befolyásoló tényező volt a pályaválasztásnál, hogy klasszikus értelembe véve értelmiségi családból származok, a művészet pedig nagyon közel állt hozzánk. Ennek ellenére a családból csakis én lettem az, aki ebbe az irányba ment el. Nagyon szigorú nevelést kaptam, odafigyelve és gondosan okítottak, emiatt a gyerekkorom sok tekintetben gúzsba volt kötve.

Ezt mégsem negatív élményként éltem meg, mert szinte mindent megkaptam gyermekként a szüleimtől, amit csak meg tudtak nekem adni. A szigorú, de odaadó nevelésnek szerintem az is része volt, hogy egy idő után rám bízták, hogy csináljam azt, amiben jól érzem magamat. Tehát engedélyem volt rá, hogy művészkedjek.

Festőnek lenni, színésznek lenni vagy bármilyen művésznek lenni, ez egy playboy felfogás és szerep. Ez azt jelenti, hogy nem egy szokásos pályát követünk, nem jogásznak, orvosnak megyünk. Ismerünk a világtörténelemből olyan művészeket, akik pont tettek arra, hogy diplomát szerezzenek vagy hogy a szokásos konvenciókba akarjanak beilleszkedni. És élték az életüket.

Az otthonomból, a családomból, a neveltetésemből jön az, hogy egy nagyon érzékeny ember lettem. Ez nyilván jön a kultúrámból is, amiben nagyon sok fájdalmas időszak található, hiszen a zsidóság több ezer éves történetében szinte állandóan felmerültek a súrlódások, említhetném a fáraók korabeli Egyiptomot is, de a jelenre is gondolhatunk akár.

“Azt gondolom, valaki vagy tehetséges vagy nem tehetséges. Kilencvennyolc százalékban tehetséges vagy, de hiányzik az a két százalék, ilyen nincs, ilyen nem létezik.

Nem tudom, hogy bármi is a képekből itt tudott-e maradni (eközben a galéria képeire mutat), mennyire tudtam ezeket a dolgokat átvinni vagy megörökíteni az alkotás során. Ezekből az emlékekből nyilván hordoztam magammal valamit.

Azt gondolom, valaki vagy tehetséges vagy nem tehetséges. Kilencvennyolc százalékban tehetséges vagy, de hiányzik az a két százalék, ilyen nincs, ilyen nem létezik. Viszont az létezik, hogy tehetséges vagy, de nem tudod kihasználni azt, mert nem veszed észre és ebből fakadóan nem tudod kiaknázni. Mondhatni csak elmész a lehetőség mellett. Drága édesapám mondta azt, hogy minden embernek megvan a maga pillanata, a maga szerencséje. És a maga pillanata és a maga szerencséje, ez pontosan az, hogy észreveszi-e vagy sem, hogy neki ott van a lehetőség.

És Önnek mikor volt meg a pillanata? Mikor vette észre, hogy magának szerencséje van?

Nem egy konkrét pillanathoz tudnám kötni, hogy észrevettem a szerencsém. Sokkal később, amikor már használtam magát a szerencsémet, csak ekkor vettem észre. Erre áldoztam fel az egész életemet. Minden izzadságcseppem, minden verejtékem arról szólt, hogy megvalósítsam önmagam. Tehát a szerencse nem akkor jött, amikor rájöttem, hogy színeket nagyon jól tudom egymásra rakni. Nekem a szerencse akkor ütött be, amikor már 10-15 éve festettem, és egy 75 év körüli idős ember azt mondta nekem: „az ön képeit látva, ezek semmi mást nem jelentenek számomra, mint ünnepelni az életet”. Ez nem változott azóta sem. Így belegondolva, nekem viszonylag sokáig tartott észrevennem, hogy szerencsém van. De mégsem adtam föl és közben ezalatt az idő alatt ki tudja hányszor születtem újjá. Az is nagyon fontos, ha észrevesszük, hogy szerencsénk van, akkor tiszteljük a helyzetünket, ennek megfelelően használjuk ki.

De mégsem adtam föl és közben ezalatt az idő alatt ki tudja hányszor születtem újjá. Az is nagyon fontos, ha észrevesszük, hogy szerencsénk van, akkor tiszteljük a helyzetünket, ennek megfelelően használjuk ki.

Olvastam, hogy nagyon sokáig kint élt Izraelben. Feltételezem, a zsidóságot jobban meg lehet élni a szentföldön.

Nem mindegy, hogy hol élek, ha hiszek valamiben? Miért földrajzhoz, miért geopolitikához kötjük ezeket a dolgokat? Miért ezek tényezők határozzák meg, hogy mennyire erős vagy gyenge az identitásunk?

A zsidóság véleményem szerint nem egy dogmatikus dolog. Dogmatikus persze abban a leírt 613 parancsolatban. De mindenről ad feloldozást számodra, mert azt mondja, ha az életed múlik azon, hogy a parancsolatot betartsd, akkor inkább ne tartsd be a parancsolatot. Röviden mondva, nem hiszek abban és nem is gondolnám, hogy ez az idő hozzásegített volna ahhoz, hogy jobban megértsem a vallást.

Inkább azzal, hogy ott éltem, sokkal kritikusabbá váltam, hogy a saját népemről, akár gazdasági, akár politikai, akár emberi megítélésében véleményt tudjak formálni. A hitemen ezek nem változtatnak. Az, hogy én hiszek Izrael Istenében, hiszek a Tórában és abban az útmutatásban, hiszek a Talmudban és annak a tanításában, ezek a fontos dolgok. Ma már tart ott a világ emberileg és teológiai értelemben is, hogy tudjuk, ezeket emberek írták. Tehát ezekre rárakódik rengeteg salak, korom, rárakódik minden, ami felesleges. Aztán ezzel lehet vitatkozni, de ez a vallás. De az, hogy én miben hiszek, a hit az, amivel nem lehet vitatkozni. Úgyhogy nekem Izrael, határozottan említem, hogy egy kikerülhetetlen állomás volt az életemben, de semmi esetre sem végállomás.

Művészetét mennyire határozta meg Izrael?

Ez már egy érdekesebb kérdés. Mert ahol élek, az a környezet inspirál nyilván. Amikor Izraelben éltem – és hossz-hosszú éveken keresztül – eszméletlenül sok zsidó témájú képet festettem meg. Inkább mondanám, hogy komponáltam meg. Históriákat próbáltam megörökíteni főképp. Ahogy elhagytam Izraelt, már nem születtek „Dávid-csillagos” képek és nem születtek Jeruzsálemről nagy alkotások, mert úgy érzem ezeket a témákat kifestettem magamból.

Érdekes dolog viszont, hogy Budapesten eszem ágában sincs szecesszióra hajazó, osztrák építészetet megörökíteni. Szeretem a házakat, szeretem az utcasarkokat, de mindig ugyanazok a vonalak jönnének vissza. Van is nekem ebből egy sorozatom. Inkább a külső helyszínek és az urbanisztikus ábrázolás helyett a benti enteriőröket kezdtem tussal megfesteni.

És itt egy kicsit ellent kell mondanom magamnak, mert nem egészen igaz, hogy a hely minden esetben meghatározza az inspirációt. Izraelnek egészen más éghajlata van, egészen mások az emberek. Nem sok mellébeszélés van Izraelben. Igen vagy nem létezik. Na most egy európai zsidó átmegy Izraelbe és utána visszajön Európába, könnyen előfordulhat, hogy magával hoz egy magatartást. Ott, ha valaki megkérdezi a másikat, hogy „Miért?”, akkor erre egy teljesen elfogadott válasz az, hogy „Csak”. Mert, ha nem akarok valamit megmagyarázni, ez egy teljesen jó indok.

“Csináltam nagyon jó absztrakt képeket Izraelben is és csináltam nagyon silány Jeruzsálem képeket Budapesten is.”

Amit mondani akarok, hogy az értelmet nem a hely adja meg. A hely azokat a színeket, a hangulatokat, az érzéseket belül adja. Csináltam nagyon jó absztrakt képeket Izraelben is és csináltam nagyon silány Jeruzsálem képeket Budapesten is. Nem szívod be ugyanazt a levegőt és van az az állandó mediterrán hangulat, ami ott ér, amikor éjjel-nappal utcán vagytok, tárva-nyitva vannak az ablakok. Hallod, ahogy a családok az evőeszközöket összecsörrentetik, és így mész végig egy nagyon csöndes péntek délután az utcán. Vannak olyan dolgok, amik nagyon-nagyon hiányoznak. Például, hogy a hetedik napon nem dolgozok. Ez olyan törvény Izraelben, hogy ebbe nem belenevelődsz, ez természetes neked. Ez több ezer éve így van, hogyha feljön a csillag, akkor bejön Sábát.

Azt mondhatom, hogy egy meghatározó és sok mindenre kiterjedő élményanyaggal tértem vissza, amiből aztán lehetett építkezni. Nagyon sokáig dilemmám volt, hogy most miként is tekintsek a dolgokra. Hogy ez most a hazám, ez az országom, ezzel nem foglalkozom.

Azt gondolom, a zsidóságban a büszkeség túlzottan is meg van. Lehetne ebből a büszkeségből lejjebb adni, mert aki nem tudja, nem ismeri ennek a miértjét, az azt gondolja, ez nagyképűség. Csak az idő megtanította őket, miként kell bölcsnek lenni. Inkább az a probléma, hogy azt miként adják elő.

Egy korábbi riportban említette, hogy a művészetét nem tudja skatulyába rakni. Illetve ebben a bizonyos interjúban a riporter azt a kérdést tette fel önnek, hogy avantgárd művésznek tudná-e magát nevezni?

Nem vagyok avantgárd művész és őszintén szólva nem is emlékszem rá, hogy ilyen kérdést kaptam-e valaha. De szívesen kibontom ezt a kérdést. Nem vagyok avantgárd festő és nem is tartozok semmilyen -izmushoz, sőt! Nem is akarok semmilyen -izmushoz tartozni. Egyetlen egy dolgot hosszú évek után elfogadtam, amikor írták rólam, hogy gesztusfestészet az, amit én művelek. Ezt elfogadom. Ez nem egy skatulya, ez így van. De -izmusokhoz nem hinném, hogy tartoznom kéne. Két okból kifolyólag: egyrészt azért, mert nem értek az -izmusokhoz. Másrészt ezek mind ilyen huszadik század csinálta szavak. Tehát minden, ami valamilyen -izmussal kapcsolatos, az valamilyen kényszer hatására jön létre az emberben, így, hogy rá lehessen fogni „na ez most valamilyen -izmust képvisel”. Éppen emiatt nem akarok ezeknek a részese lenni. Az én művészetem éppen emiatt a szabadságból áll.

Amennyire tudom autodidakta módon tanulta meg a festészetet.

Úgy gondolja, hogy tényleg megtanultam?

Nyilván megtanulta. Feltételezem ennyi évtized után ki lehet azt jelenteni, hogy egy igen magas tudásszinttel rendelkezik. Illetve a jelenlévő festmények nekem azt mondják, hogy ért ön ehhez.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy gyakorlattal rendelkezek. Látunk itt pár képet, és sokszor el szoktam mondani, hogy én meg tudom mondani ezek közül melyek azok, amik művészetnek számítanak és melyek azok, amik a több mint negyven év gyakorlata, tapasztalata miatt születtek.

“Egyetlen egy dolgot hosszú évek után elfogadtam, amikor írták rólam, hogy gesztusfestészet az, amit én művelek. Ezt elfogadom.”

Az iskolákban nyilván elmondják, hogy egy 100 x 100-as feketére festett vászonra hogyan tudsz geometriai mélységet, formát, alakot rajzolni, festeni. És gyakorlatilag pár vonalról van csak szó. Nyilván az idő és a gyakorlat határozza meg, hogy ezt jól el tudja találni az ember. A színekkel való játék az, amit úgy gondolom, hogy nem lehet megtanulni. Meg lehet tanulni rajzolni, ezt lehet fejleszteni. Vannak emberek, akik az életükben nem fejlesztették tudásukat, egyszerűen adott volt egy látásmód, ami a hiperrealisztikus képességet jobban felszínre hozta bennük, mint másokban. Én a rajzhoz lusta vagyok, de nem panaszkodok, mert nem tanultam. Nem is nagyon köt le, mert én a hiperrealizmustól nagyon távol állok. Én szeretem a gyorsan, ütősen, progresszívan elkészülő képeket.

Drága édesapám mondta gyerekkoromban: „Fiam, menj, fesd meg, írd meg azt, amit csak Te látsz! Ami mások számára láthatatlan, nem látható!”

Nekem is vannak olyan képeim, amelyek amíg készültek, elgondolkodtattak engem. Mielőtt megszülettek, mielőtt vászonra kerültek volna, előtte nem biztos, hogy meg volt a komplett koncepció. Utólag születik meg a mondanivaló. Ebben rejlik a gesztusfestészet! Ha a festő akarja, utána fűz a kész műhöz valamilyen mondanivalót.

Drága édesapám mondta gyerekkoromban: „Fiam, menj, fesd meg, írd meg azt, amit csak Te látsz! Ami mások számára láthatatlan, nem látható!”

Igazából ez volt az egyik olyan credoja az életemnek, amit édesapámtól kaptam. Egy percig nem ellenezte, hogy én ezzel akarok foglalkozni. De akkor persze még nem is volt teljesen tudatos cél ez. Aztán az évek során mindenben kipróbáltam magamat, legyen ez a festékek, víz, akvarell, olaj. Vagy legyenek ezek a képek montázs-jellegűek, ezt is nagyon sokat csináltam. Festettem farostra, egymásra ragasztottam őket. Nagyon-nagyon sok kísérletezés volt ebben. Kerülni szoktam ezt a kifejezést, de azt hiszem a művészi pályafutásomat meghatározza a kísérletezés.

Azt gondolom, hogy nem feltétlenül kötelességem vagy feladatom nekem az, hogy bármilyen üzenetet is közvetítsek. Az üzenetközvetítésben, ebben nem hiszek. Az, hogy mindenki magának találja meg a saját maga üzenetét, az egy fontos dolog és akkor itt vissza is kötnék arra, amit apám mondott: „azt fesd meg, amit te látsz”. Szerintem ez a lényeg.

Harminc évvel ezelőtt volt egy zsűriztetés. Ekkor még divat volt, hogy fiatal művészek lezsűriztették a képüket, festményüket. A Bakáts utcában, a kilencedik kerületben volt egy műteremlakásom. Ott volt a Gyémánt László, Egly István, S. Vasas Edit és a Benedek Katalin. Ők voltak azok, akik lezsűriztek nekem 70 darab képet. Nagyon fiatal voltam, 34-35 éves voltam ekkor. Megjegyezték, hogy sokszor a képeknek adott cím az inkább indítja el az emberek fantáziáját, és lesz ettől érdekes a festmény vagy a kép, mintha simán líra és szöveg nélkül csak a képet magát látnák. És jött még mellé a kritika, hogy még nagyon sokat kell múzeumba járni, nagyon sokat kell gyötrődni és kínlódni ahhoz, hogy ezekből a jól megfogalmazott, jól megcímzett képekből valóban a festmény adja meg a lényeget. Hatalmas inspirációt jelentettek számomra ezek a vélemények, évekig lélegeztem ezekből a 4-5 mondatos véleményekből. Ezek az emberek azt gondolom, hittek abban, van mit keresnem a művészet rulettasztalánál.

“Eladsz három képet és megfestesz helyette tízet. Legalábbis így normális ez nekem.”

Rulettasztal lenne a művészet ezek szerint?

Mindenképpen, ez hazárdjáték! Ez az a fajta rulettasztal, ahol gyakorlatilag, ha okos vagy – és nem is biztos, hogy több zsetont nyersz –, mindig lesz rá lehetőséged, hogy megrakd a tétedet. Eladsz három képet és megfestesz helyette tízet. Legalábbis így normális ez nekem. Megfestek egy képet, veszek utána hét másik vásznat. Ilyen szempontból a veszteség nem jár ólomgolyóval. Ha vesztesz, nem mész haza fejbe lőni magadat, mert a saját zsetonjaiddal játszol. Ezek nem azok a zsetonok, amiket a szerencse tett a tieddé, mert az sosem lesz a tied. Ezek azok a zsetonok, amik nem járnak vérveszteséggel.

Az interjú szeptember 27-én készült, terjedelme miatt az első rész publikálásra december 13-án került.

One thought on “Rubint Ávrahám Péter – Festőművész, galériavezető – Első rész

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create your website with WordPress.com
Kezdjük el
%d blogger ezt szereti: