Rubint Ávrahám Péter – Festőművész, galériavezető, második rész

Az interjú első részében Ávrahámmal a Falk Miksa utcai képtárában folytattunk diszkurzust eddigi életútjáról, művészetéről, a családi gyökerekről, Izraelről életfilozófiájáról.

A beszélgetés második részében mindezen témákat még jobban elmélyítve és kitágítva esik szó hazaszeretetről, Budapestről, a művész szüleiről és családjáról, naplóírásról, a galéria és az alapítvány működéséről.

Meg kell kérdezzem, hogy Magyarországra végül is mi húzta haza? Mondta, hogy Izrael le lett zárva…

Pillanat, Izrael nem lett lezárva, mert az még mindig ott van a szívemben. Az öröklétemnek a hite azért az ott maradt.

Hogy miért jöttem haza, azt nem akarom most nagyon „kicsomagolni”. Maradjunk annyiban, az ember tervez és az Isten pedig jót nevet rajta. Nincs ebben semmilyen megbánás. És ez nem azért nem publikus, mert titkos lenne. Erre szoktam mondani, hogy nekem nincsenek titkaim, mert én a titkaimat az ecsetemben hordom. Könnycseppekkel teli búcsú volt az, amikor otthagytam Izraelt. Ennek kapcsán mondom, hogy sírni igazán csak anyanyelven lehet. Úgy érzem, Magyarország egy nyugodtabb ország.

És miért pont Budapest? Hisz annyi más helyen lehetne még élni.

Itt születtem. Itt születtem Budapesten a 13. kerületben. Itt nevelkedtem, az egész történelmem, egész gyerekkorom ide avanzsálódik. Minden ideköt.

Megint apám jut eszembe, aki azt mondta: „rossz a rosszal, de rosszabb nélküle”. Drága édesanyám, aki egy 160 centiméter magas kis boldogsággombóc volt, az ő csecseiből magyar nyelvet szívtam, magyar érzelmekkel. Egy olyan család történelmét viszem magammal – és egy elég szép pakkot kaptam a hátamra –, amit ápolnom kell. Nem szabad őket elfelejteni. Gyökerek, nem is tudok ennél többet mondani, ezek kötnek ide.

“Egy olyan család történelmét viszem magammal – és egy elég szép pakkot kaptam a hátamra –, amit ápolnom kell. Nem szabad őket elfeledni, elfelejteni. Gyökerek, nem is tudok ennél többet mondani, ezek kötnek ide.”

Édesapját sokat emlegeti, jó kapcsolata volt vele? Mivel foglalkozott?

Nagyon jó kapcsolatom volt vele. Jogász ember volt egyébként.

Édesanyja?

Ő pedig orvos volt.

Azért is kérdeztem rá ezekre, mert a beszélgetés elején volt arról szó, hogy értelmiségi családból származik és nem tértünk ki rá, hogy mivel foglalkoztak a szülei.

Nem hinném, hogy az értelmiségi család abból áll, hogy az apa jogász és az anya orvos. Nem ettől volt értelmiségi a mi családunk. Attól volt értelmiségi, hogy nem csak kezet mosni tanítottak meg, hanem köszönni is. Ettől voltak kimagaslóak.

Nyílt társadalmat éltünk a családban. Nagyon egyenesen, nagyon tisztán voltam nevelve. Ha anyám beszélni akart apámmal, akkor nem küldtek félre, meg volt a bizalom felém részükről, hogy előttem is meg tudták beszélni a dolgokat.

63 éves elmúltam, nagyon sok emberrel ismerkedtem meg. Sok családban voltam vendég és sok családot láttam már én is vendégül. Ezen élmények alapján édesapámról pedig azt tudom mondani, hogy nem tapasztaltam még, nem láttam más annyira szenzitív, érzékeny embert, mint ő volt. Olyan mély empátiával, olyan mély igyekezettel próbált mindig csak a tisztességre – nem azt mondtam, hogy mindig csak a jóra, de a tisztességre – utaló magatartást tanúsítani felém, az ismerősök, rokonok felé. Sosem hallottam például, hogy felemelte volna a hangját. Ő érvényt szerzett akaratának a fellépésével, a testbeszédével, a maga kiállásával, a maga rezzenéseivel. Erkölcsi és magasztos példákat láttam tőle, ha a II. Világháborúról beszélgetett, az orosz fogságról. Mi nem vagyunk holokauszt túlélők olyan értelemben, hogy tőlünk senkit nem vittek el lágerba. Mi megúsztuk. Nyilván erről nem sokat beszéltünk, de nagymamám volt mindig a kasszás a családban, és tőle tudom, hogy ez nem volt olcsó. De ezzel nekem semmi problémám nincsen.

A családban maga a zsidóság nem volt téma. Nem beszéltünk róla. Ahogy éltek, éltünk, az volt nagyon meghitt és életközeli. Bár, ha most el kellene gondolkodnom – illetve elég sokat gondolkoztam ezen –, az édesapám inkább a reális dolgoknak volt a híve. És az egyetlen egy dolog, amiben képzettség nélkülinek mondhatom, hogy pont nem érdekelte őt mi van leírva (a Tórában – a szerk.). Őt az érdekelte, hogy mit mond az embernek az, ami ott le van írva. Mit tud ebből megtartani és mit tud ebből a gyakorlati életében hasznosítani. És ismerve a dolgait és a munkásságait, ő a közép-európai zsidóságért rengeteget tett. Törvényre emelték az egyik javaslatát.

“A családban maga a zsidóság nem volt téma. Nem beszéltünk róla. Ahogy éltek, éltünk, az volt nagyon meghitt és életközeli.”

Ő a realizmus híve volt. Az volt fontos, hogy abból a kultúrkörnyezetből és irodalomból mi az, amit magával tudott hozni. Minden pátosz és talmi dolog – kivesszük a tóratekercset, visszatesszük a tóratekercset, mikor olvassuk a tórát előírás szerint – ezek őt nem érdekelték, nem kötötték le. De ahogyan élt! Ezért nem számított, hogyan vette ki a tóratekercset.

Édesanyámnak pedig gondoskodnia kellett három fiúról: az öcsémről, az édesapámról és rólam. Hát nem voltunk egyszerűek, mit ne mondjak.

Továbbá van egy unokaöcsém, ő az édesapám testvére férjének a fia, tehát tulajdonképpen elég távoli rokon. De hozzánk került három és féléves korában. Ő van, ő nagyon van.

És a család többi része milyen szakmát választott magának?

Teljesen mást, öcsém a kézműves szakmát választotta. Ötvös lett, drágakőcsiszolónak tanult Amszterdamban, Hollandiában. Aztán másfél évet Belgiumban is élt. Nála a manuális készségek nagyon jók, kiemelkedő a kézügyessége, és úgy egyáltalán mindenben nagyon jó, lelkileg, fizikailag nagyon rendben van. Ő egy méltó partner egy méltatlan világban. Mérlegnek született, mindenki szeretne mérleg lenni. Az a típusú ember, aki a harmóniára törekszik, a csendre és nyugalomra. És ez végtelenül kiegészít engem, aki egy eléggé lobbanékony indulatember vagyok. Most már azért kevesebbet lobbantgatok, de voltak más időszakok, voltak hangos storyk az életemben. De ez nem elvett, inkább hozzáadott a mindennapjaimhoz.

Akkor ki lehet azt jelenteni, hogy hangulatember?

Nem vagyok hangulatember, indulatember vagyok. Nem a hangulatomtól függ, hogy indulatos vagyok-e, hanem az eseményektől. És eszerint is próbálom élni az életemet.

Elmondom, hogy elég sokat írtam és beszéltem életemben, emellett néha még maradt időm festegetni is. Számtalanszor találkoztam hasonló kérdésekkel. És nem a beszéd az, ami nehéz, hanem az, hogy nem szeretem magamat ismételni. Elmondhatnám mindig ugyanazt, mint korábban. De minden egyes beszélgetés más-más pozitúra, más megfelelési irány. Minden egyes beszélgetés felelősségteljes is és arra törekszem, hogy ezek a beszélgetések 10-20 év múlva is vállalhatóak legyenek.

Olvastam egy interjúban, hogy naplót ír, amibe feljegyzi a napi történéseket, majd ezeket aztán saját magának könyv formájában lefűzeti és elteszi. Időnként vissza is olvassa és megnézi, hogy mik történtek egy adott napon.

Ez így nem teljesen felel meg a valóságnak. Az első része igen, igaz, minden nap írok. Jelenleg ez nagyjából 300 fűzött kötet, ezek darabonként 300-360 oldalasak. Ebben a levelezéseim, kapcsolataimra való visszaemlékezéseim, minden megtalálható. Ez a szokás egyébként a nagypapámtól jött. Én is megörökítem az életemet ilyen formában. De a visszaolvasás nem jellemző.  Ez az, amit nem magamnak írtam. Ezt az egész életemnek írtam, a földi „itt valóságomnak” írtam. Ez az, amit rekonstruálni próbálok. Van ebben az egészben egy adag rajongás az irodalom iránt. Írtam én is pár novellát, de nem igazán olvasom ezeket vissza. Mert ez is olyan, mint a gesztusfestészet, hogy azok a gondolatok a pillanatnak szólnak. Később az ember óhatatlanul is másképp fogja gondolni a leírtakat, és akkor már cizellálni próbálja, idealizálni, művibbé teszi.

A gondolkodás írott hagyatéka és a festészet egymás mellett párhuzamosan megy. Ez a kettő úgy gondolom elválaszthatatlan. Számomra ezeket nem lehet különválasztani.

“Nem vagyok hangulatember, indulatember vagyok. Nem a hangulatomtól függ, hogy indulatos vagyok-e, hanem az eseményektől. És eszerint is próbálom élni az életemet.”

Szintén egy korábbi portréműsorban láttam, hogy van egy festménye, amit igencsak kreatív módon kezdett el megalkotni. Itt a galéria szomszédságában van egy képkeretező és a lézerrel kivágott ékdarabok után visszamaradt geometrikus formákat öltő fahulladékdarabokat használta fel ehhez az alkotási folyamathoz.

Igen, ez a kép otthon van. Milyen érdekes, hogy pont tegnap vagy tegnapelőtt gondoltam arra, hogy azt a képet le kellene hozni ide. Ez egy kétszer két méteres kép. Igazából az a kép nincs még kész, nem is festve van, hanem inkább építve van.

Úgy tudom a hálószobájában tárolja azokat a képeket, amiken még dolgozik, gondolkodik.

Így van, igen, ezek a képek, amiket otthon tárolok, ezeket egyrészt nagyon szeretem, másrészt ezeken folyamatosan gondolkodom, dolgozom. Muszáj lesz azt a képet lehoznom ide, látni ebben a környezetben, megmutatni másnak is. Ez az említett „építés alatt lévő” kép is olyan, hogy azt hiszem sosem lesz kész teljesen. Mindig hozzá lehet majd még tenni és még akkor sem lesz sok vagy elég. Az egész kép nagyon érdekes, rácsformát mutat, kicsit olyan, mint egy kerítés. Kevés olyan munkám van, amire azt mondanám, hogy nincs befejezve, ez biztos, hogy az a kép, amin még dolgoznom kell.

Van egy másik képe, melyen egy fehér vászon alapra festett csónak van ábrázolva. Rózsaszín vagy kék árnyalatot adott háttérnek…

És azt mondtam rá, hogy sok. Igen, ez a „Magány” című képem, mely 240 centiméter hosszú és azt hiszem 130 centiméter magas. Eredetileg azt akartam, hogy csak fekete és fehér legyen. De aztán úgy gondoltam, hogy ez így kevés, ezért befújtam egy aranyfüsttel. Ez pedig olyanná tette, mintha a céllövöldében alulról a harmadik sort akarnám eltalálni. Azóta eltettem a képet. Nem tudom, hozzá akarok-e nyúlni, de így ebben az állapotban biztos, hogy nem akarom kiállítani. De maga a kép, ha megmaradt volna fehéren, akkor az jó lett volna.

A kiállítások hogyan szoktak zajlani? Megkeresik Önt vagy másképp történik?

Nem vagyok nagy kiállításpárti. Persze voltak kiállításaim és ha vannak, akkor általában ezek nagy volumenű rendezvények. Életemben egyébként 20-25-nél több kiállításom nem volt. Jegyzem persze, hogy mikor voltak. De úgy vagyok vele, hogy szeretem a saját műtermemben, saját képtáramban, a saját galériámban megmutatni a műveimet. És szeretek egyedül önállóan nagyvonalú kiállításokat szervezni. Ha valaki ilyen léptékben keres képet kiállításra – akár méretében, akár technikájában –, akkor azt nálam megtalálja. Természetesen partner tudok lenni sok mindenben, de nem akarok nagyon alább adni a saját igényeimből. A képeladás az, hogy is mondjam, inkább már csak hab a tortán.

Nagyon nagy törekvésem, hogy egyben tudjam tartani a műveimet. Ezért is hoztam létre az alapítványt, aminek elsődleges célja, hogy az írott és a festett műveimet olyan helyre tudjuk elhelyezni, ahol egyben tudják tartani akkor is, amikor már nekem nem fog menni. Tehát, hogy az életművemet egyben meg tudjam őrizni az utókor számára.

“Nem vagyok nagy kiállításpárti. Persze voltak kiállításaim és ha vannak akkor általában ezek nagyvolumenű rendezvények. Életemben egyébként 20-25-nél több kiállításom nem volt.”

Ha eladásra kerül egy kép, akkor annak az útját végig tudják követni?

Az utóbbi 20-25 évben eladott képek – bátran és tisztességgel állíthatjuk – mind vezetve vannak, katalogizálva, listázva (kronologikus sorrendben), különböző adathordozókon (papír alapon, CD-n) megvannak ezek a festmények. Egy kép eladása esetén a törvényileg is előírt certifikációt állítok ki (ezt élő művésznek kötelező kiállítani) arról, hogy a festmény eredeti műtárgy.

Vásárlóim általában nagy irodaházak, nagy ügyvédi irodák. Az ő esetükben nem az ár a szűk keresztmetszet, két-három képet is szoktak egyszerre venni ilyenkor tőlem.

Van egy média, a Heti TV Breuer Péterrel, ami kizárólagos médiamegjelenést biztosít számomra. Ő az, aki végig viszi, gondozza az életemet és karrieremet, mentorom már legalább 30 éve. Gyerekkorom óta ismerem, így a barátságunk már több mint 50 éves. Ha valaki ismeri az életutamat, akkor az ő.

A galériában lévő képek közül ez a középen lógó festmény az egyetlen talán, ami a legjobban közelít a realisztikus ábrázolás irányába.

Igen, ez a kép azon festmények táborát gyarapítja, amiket nem akarok sosem eladni életemben. Ezt a képet 1997 és 2000 között festettem egy sorozat részeként. A kép korábban el lett valakinek adva, de akkor még nem is volt bekeretezve, meg is tört a kép. A későbbiekben úgy rángattam ki a szemétből. Újra kellett festeni, átdolgoztam és ez lett belőle végül. Szóval nem gondolok rá, hogy eladnám valaha is. Ha mégis eladnám, akkor viszont megkérném az árát.

A nagyapja kapcsán kérdezem, hogy az interjú előtt mutatott könyv (Rubint V. Jenő – A szeretet hagyatéka) kapható még kereskedelmi forgalomban?

Több mint húsz éve már, hogy 500 példányt nyomattam belőle és azóta a könyv példányai elfogytak. Egyébként be vagyok regisztrálva az antikvarium.hu oldalra és kapom az értesítéseket, ha megjelenik egy-egy „új” példány a raktárukban, szóval igyekszem újra felvásárolni őket.

Én sok mindent megtartok, illetve összegyűjtök. Megvannak még az első katalógusok is, amiket életemben először csináltam Izraelben. Ezek szépen be vannak kötve. Visszarendeltem az első képeimről készült posztereket is. Nem volt nagy összeg, viszont nekem egy sem volt meg ezekből.

“Nekem meggyőződésem az, hogy az ember az életében egyszer fut csak neki a sorsa páncéljának. És ha eldöntötte, hogy ugorni akar, akkor nem a nézők tekintetén kell, hogy megakadjon a szeme. Ha meg van az elköteleződés, akkor ugorni kell!”

A közeljövőben mik a tervei?

Eddig a galéria, a képtáraim és az otthoni dolgaim úgy működtek, hogy egyedül igyekeztem helytállni. Ez most annyit változott az utóbbi időben, hogy az alapítvány igyekszik egy másfajta kereskedelmi szegmenst lefedni és elérni. Ehhez András segítségét veszem igénybe (Ghyczy András, Ávrahám asszisztense és marketingese). Próbálunk kísérletezni most. A közeljövőben szeretnénk tető alá hozni egy irodalmi estet, ami lényegében arról szólna, hogy a látvány művészetét összekötnénk az elhangzott dolgoknak a művészetével. És ebből a kettőből szeretnénk valami maradandót alkotni. Ez egy nagyon új törekvés részünkről.

Engedje meg, hogy adjak egy összefoglalót a mostani beszélgetésünkből. Summázni akarnám az elhangzottakat, hogy mi az, aminek mindenképp meg kell maradnia az egészből. Nekem meggyőződésem az, hogy az ember az életében egyszer fut csak neki a sorsa páncéljának. És ha eldöntötte, hogy ugorni akar, akkor nem a nézők tekintetén kell, hogy megakadjon a szeme. Ha meg van az elköteleződés, akkor ugorni kell! És nem kell félni kéz- vagy lábcsonttöréstől. Ugorni kell és kész! Azt hiszem ez az ugrásra való mindennapi edzettséget is jelenti. Ez lehet az elmúlt uszkve 43 évnek a ma reggeli rezüméje.

Az interjú 2021. szeptember 27-én készült, az első rész publikálására december 13-án, a második részre pedig december 28-án került sor.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create your website with WordPress.com
Kezdjük el
%d blogger ezt szereti: